mi a szar...

Pár napja rágcsálom már ezt a bejegyzést magamban. Hogy mit és hogyan és miért...
A húgom hívott egyik este, hogy a fater nála járt, és nálam nem volt-e panaszkodni, elújságolni a történteket.
Ehhez hozzátartozik elmondanom, hogy faterral nem beszélek anyu temetése óta. Részegen, toprongyosan jött oda, és ordibált össze-vissza hangoskodott... Azóta volt itt, mikor a nővére meghalt, de 10 perc után el is húzott, érezte még a feszültséget a lebegőben. /a vén szipirtyó temetésére elmentünk ettől függetlenül/
Szóval fater nem jött hozzám, ezért tesóm mesélte el mit mondott: az öcsénk, aki anyu szemfénye volt (késői gyerekként és két lány után), bevonult a kaptárba 200-azaz kétszáz-napra.
Első reakciómként a "magának kereste a bajt"- volt. Fater persze nem sokat tudott a dologról, csak elköszönésképp nézett be hozzá az öcsém. Meg egyébként is egy kamu a csávó egész élete... folytonos hazudozások, csalások... Anyu persze mindent elhitt neki. De mi azért tudtuk, hogy nem igaz, amiket mond, csak anyut akartuk megkímélni az igazságtól.
Most először érzem azt, hogy jó, hogy anyu nincs már... belehalt volna ebbe az egész történetbe, ha nem a rák viszi el.
A kisöcsém játékfüggő volt. Innen kezdődtek a gondok, pénzhiány, majd a források fellelése. Többek között tőlem, tőlünk. Több százezret lopott... Mikor felfedeztem, kitiltottam a házamból... De évek múlva, mikor rendeződni látszott az élete, visszafogadtuk. Új barátnő, munkahely, egyebek. De ez csak egy újabb felszín volt. Sorban derültek ki az ügyei: az előző barátnője is a lopások miatt dobta ki, a rendőrségen szintén emiatt szerelték le, egy kocsmába betört, amiért felfüggesztettet is kapott... Nem is tudok talán mindent felsorolni.
Amikor anyu kórházba került, az egyik testvére kölcsönadta öcsémnek a kocsiját, hogy használja. Ő sokat van külföldön, ott dolgozott, nem használta a kocsit. Úgy volt, hogy el is adja neki. Anyu temetése után meg is egyeztek részletfizetésben.
Aztán egyik nap telefonhívás jött, hogy öcsém karambolozott, kórházban van, a kocsi totálkáros.
Körülbelül onnantól vesztettem el vele a kapcsolatot. Tetézte azzal, hogy nem adta be anyu hitelkártya biztosításának papírjait, mert az a hagyatékin derült ki, hogy anyunk jelentős tartozást halmozott fel. Viszont volt biztosítása. Öcsém akkor ígérte intézi a papírokat.
Nem intézte. Ez hónapokkal később derült ki, amikor jött a végrehajtótól a levél. Ő fel sem vette nekünk a telefont többet, miután húgommal számonkértük rajta ezt a dolgot. Gyorsan intézkedtünk, és szerencsére minden papírt be tudtunk hozzá szerezni, és azóta le is záródott az ügylet, a biztosító kifizette a banknak a tartozást.
Csupán azt nem értettük, hogy miért nem tette meg a lépéseket az öcsénk, amikor minden papír meg volt nála ehhez. Közel kilencszázezer forintról van szó... és nem mi kaptuk kézhez, a banknak utalt a biztosító, tehát még arra sem játszhatott, majd ő felveszi a pénzt, bár lehet, hogy azért nem csinált semmit, mert ezt ő már tudta.
Amikor a papírok után futkostunk, húgom akkor talált apunál egy csomó levelet bontatlanul az öcsénk nevére címezve... végrehajtói felszólítások, különféle tartozásokról... Át nem vett bírósági idézések...
Bezárva ezt a kissé hosszúra sikeredett bejegyzésemet, annyit sikerült kigondolnunk, hogy valószínűleg ezek miatt kellett börtönbe vonulnia.
Hol van, és vajon ezért-e? Nem tudjuk.
Fogalmam sincs, hogy fogja viselni azt az életet.. .
Az első gondolataim között volt, hogy nem akarok neki segíteni, nem érdekel, hol van, mit csinált...
De éjszakánként véresre harapom a számat. Fejfájással ébredek az összeszorított állkapcsom miatt.
A testvérem.
És vajon mi a szar jöhet még? Meddig bírok erős maradni, és nem megbicsaklani?

content school-oztam

Viku egy csoda. Imádtam ott lenni :) Hálás vagyok magamnak, hogy összeszedtem a bátorságom, jelentkeztem és el is mentem.
Mindenkinek ilyen előadót és légkört kívánok,  még az ellenségeimnek is! :)

és a szörnyek után

Jó régen írtam, és most átolvasva, még nem is közöltem mindent a szörnyes éjszakai eseményekről...
Vilma juttatta eszembe, hogy talán kéne egy újabb bejegyzés, egy életjel, vagy valami.
Hiszen az élet képes egyik napról a másikra sőt percről-percre megszűnni...
Sokat gondolok Vilmára és az ő ismeretlenül is ismerős szüleire... Irigykedtem sokszor csak, milyen szerető családban nőtt fel. Az én alkoholista apám szekánt viselkedése, amit anyu temetésén sem tudott kordában tartani, rányomta egész életemre a bélyegét.
Na de térjünk vissza a szörnyekhez... az az éjjel azóta is itt lóg a levegőben, minden zajra összerezzenek, minden telefoncsörgés gyanús, minden percnyi késés bizalmatlanságba fullad...
A történetünk nem ért véget a pszichiátriáról való távozással. Hazaértünk és aludt és aludt, csak inni meg wc-re kelt fel 24 órán keresztül. Aztán elszívta az első cigit is. Nem olyant, sima marbit. Majd felment aludni még, hiszen előtte napokig nem tudott az anyagozástól.
De két perc múlva jött vissza, és láttam az arca el van torzulva. Rémülten kérdeztem mi van, de válaszolni is alig tudott, mert fulladt, nem kapott levegőt. Azonnal hívtam a mentőszolgálatot. Majd a férjemet is, aki a városban volt. Ő előbb hazaért, mint a rohamkocsi...
Igazából nem csináltak vele semmit, főleg mikor kiderült, hogy kábítószerfüggő. Bevitték, mert látták, hogy tényleg gond van, de ennyi.
Ismét a sürgősségin találtuk magunkat. Ott kapott egy görcsoldót, altatták két órát, majd hazaengedték.
Közben nálunk bográcsozás volt meghirdetve a melósoknak, amit végül nem mondtam le, akkor még nem akartam, hogy bármit megtudjanak erről, és abban az idegállapotomban mentem ki harminc emberre főzni, meg szórakoztatni őket. Hát nem volt könnyű futam.
A fiam aludt tovább, még napokig pihenésre volt szüksége. A látásával is gondok voltak, ezért elkísértem hétfőn a háziorvoshoz. Adott beutalót sürgősséggel a szemészetre, és próbálta rábeszélni a rehabilitációra.
A szemészeten meg sem tudták vizsgálni, annyira vibrált még, utóhatása az anyagnak. Annyit mondtak neki, hogy kábé két hét, mire kitisztul és ha addig sem javul, jöjjön vissza. Szerencsére javult neki fokozatosan, de ettől is be volt szarva, hogy megvakul, meg a szörnyek miatt is rémült volt még, és a fulladás is óriási rémületet okozott. Ez történik,  ha túladagolod magad.  Neki szerencséje volt, nem halt bele. Talán mert ott voltunk vele, talán mert időben jött a segítség,  talán mert egy hajszálon múlott, vagy egy mililiternyi anyagon...
Ígérte, hogy soha többé... Az állást is elvesztette, amit azon a héten kezdett volna, mert  volt olyan kedves ismerős, aki  beárulta, hogy miért a pszichiátrián töltötte az éjszakát... és felhívták, hogy ne jelenjen meg.
Eléggé magam alatt voltam... Ő viselte jobban, mert tudta, hogy csak maga okozta ezt. A zsibriki terápia alatt tapasztaltak sokban segítettek neki belátni dolgokat.
Végül aztán ő kezdte el keresni a megoldásokat, mivel még egyszer nem akart bevonulni rehabra. Felvette a kapcsolatot a városban működő NA  csoporttal, és azóta is odajár hetente kétszer, valamint egy másik városban a zsibriki intézet utógondozójába heti egyszer. Oda azért kezdett el járni, mert hiányoztak neki a fiúk, akikkel az intézetben próbált felépülni, és itt voltak ismerősei onnan.
A férjemmel azért kellett vívnom néhány csatát, mikor azt gondolta, hogy kihagyhat pár csoportgyűlést, hogy dolgozzon nekünk, de mondtam, hogy semmi nem lehet most fontosabb a fiunk gyógyulásánál. Ez pedig ebben segíti. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.
Most itt tartunk, három hónapja és két hete tiszta és békés.
De hogy én mikor nyugszom meg... ahogy a poszt elején írtam, még nagyon sok időnek kell eltelnie, hiszen 2-3 hónapig máskor is bírta.
De ez talán keményebb lecke volt neki, hogy látta, ebbe majdnem belehalt.
Sokat vagyok vele, olyan mintha újra kisgyerekem lenne, együtt filmezünk, bringázunk, dolgozunk, rendezvényekre vagy kirándulni járunk kettesben. Lemondtam néhány dologról miatta, de ezeket nem bánom. Nem hiányzik az alkohol, a kocsmázás, a társaság talán egy kicsit, de most fontosabb, hogy a fiam felépüljön.
Mostanáben emiatt is, meg a sok meló miatt kevesebbet írtam, de majd belelendülök. Csak még olyan üresnek érzem az agyam... Verset is alig-alig préselek ki magamból.
A lábamon is volt egy kisebb műtét, nem komoly, csak egy csonthártyagyulladás. Már egyre jobban tudok menni, és végre nem fájdalmas minden lépésem, mint előtte hónapokon keresztül. De hát parasztember nem akkor megy kórházba, mikor beteg, hanem amikor vége az aratásnak, munkáknak.
Jah, és kérem szépen pár nap múlva megyek a Bihari Vikuhoz két napos íráskurzusra, aztán olyan kiképzett leszek blogírásból, hogy csak na.

Szörnyek

Már megint ez az idegtépő csend és várakozás...
Emma két utolsó bejegyzését olvastam az előbb, attól megjött az én íráskényszerem is. Nem boldog irka-firkák voltak. Halálosak.
A fiamnak tegnap este hallucinogén rohama volt. Már két hete újra bökte magát. Ezt ő vallotta be, bár láttam rajta, hogy anyagozik, csak hiába kérdeztem, tagadott.
Aludni készültem, mikor ordítást hallottam a szobájából, engem hívott kétségbeesetten... rohantam át, a karja a feje előtt, és érthetetlenül beszélt valami szörnyről, akitől fél... Apja is futott fel. Próbáltuk nyugtatgatni, felkapcsoltuk az összes villanyt, de a szobaajtót be kellett csukni, mert a folyosón még ott volt a szörny...
Sírt, és remegett. Kérdezgettük, aránylag értelmesen válaszolt, szerinte túl sokat nyomott be, megmondta hol a cucc, összeszedtem és levittem a teraszra, elégettem mindent. Tíz fecskendőt, üres zacskókat, és egy kezdettet, amiben fehér por volt.
Közben apával megbeszélték, hogy bemegyünk a sürgősségire.
Vastag, bundás kabátot vett fel, annyira fázott. Nem tudta behúzni rajta a zárat és a biztonsági övvel és meggyűlt a baja. Sírva fakadt mindenen.
A kórházban átirányították a pszichiátriára. Ott egy nem túl kedves doktornő volt az ügyeletes. Gondolom nem egyedi az eset, de némi empátiát az irányunkba talán kaphattunk volna.
Azt nem, de ellenben a fiunk egy lórúgásnyi nyugtatót, ami elűzi a szörnyeket. Kiszóltak még, hogy délelőtt 10-re jöhetünk érte. Mert, hogy úgysem fogja vállalni a további kezelést. Mert, hogy ez a tapasztalat. A bánásmódból ítélve meg is értem a pácienseket. Na jó, ez így nem teljesen áll, de ott tuti én sem maradnék.
Aztán ma haza is hoztuk. még csak nem is volt ránk kíváncsi az orvos, a zárójelentés megírva várt.
Ha egy ilyen intézményben nem fogadják el, hogy a függőség betegség, akkor hogyan menjen bele a földi halandók agyába?!
Aludt, mikor beléptünk a kórterembe... nem igazán volt ébren. Félkómásan jött utánunk.
Most itthon alszik. Nem tudom meddig, és nem tudom mi lesz ezután.
Tegnap este azt mondta, soha többet, de ezt már hallottam tőle többször is.
Tudom nem sokan olvassák ezt a blogot, de aki mégis, annak azért írtam le ezt a dolgot, hogy tudjon róla, létezik ilyen, mert aki nem volt még ilyen helyzetben nem érzi át, min megyünk keresztül.
Most azon vagyok, hogy 1 percre nem merem magára hagyni, már a telefonját elvettem, de ha akarja úgyis megtalálja a módját a beszerzésnek. Eddig sem járt sehova, mégis hozzájutott a cucchoz.
Nem akarok erre gondolni, de gyakran látom álmomban abban a bizonyos fekete zsákban....

csend

Most nyugalom van körülöttem, de ez csak látszólagos. Belül forr és elszomorít, felizgat, mardos, bánt,  csiklandoz, simogat... és ezért magamba zárkózom... úgy hívom ezt: zajos csendesség.

hullámvasút

Végre valami pozitívum is történt velem, mostanában nem nagyon jutott.
Tíz hét után találkozhattam a szerelmemmel.
( Nem miatta, miattam sikerül ilyen ritkán)
Nagyon klasszul indult az esemény. Főzött nekem, nagyon várt, édes volt, kedves, azt sem tudta hogy nyalja a seggem.
De.
Az a bizonyos hétszentséges, kacifántos, női megérzés.... éjjel, amíg ő aludt én meg nem tudtam, mert csak cirógatni és csókolgatni szerettem volna folyton, unalmamban megnéztem a telefonját.
Ja... fujj, micsoda dolog, bizalmatlan és undorító, a személyiségi jogok megsértése...
Jobban is tettem volna, ha nem teszem.
Amit ott láttam minden életkedvem, és a szerelmembe vetett bizalmamat, hitemet szertefoszlatta.
Ennyit a pozitívumról.
Mindig attól kapod a legnagyobb pofont, akitől nem várod.
Közhelyes, meg sztereotip, hogy minden pasi hazug, mocskos, disznó.
De.
Nem szerintem. Szeretem ezt a férfit, és amíg nem kapok magyarázatot arról az sms váltásról, addig nem válok tűzokádó sárkánnyá. És egy másik exétől érkező rendszeres hívásokat is szeretném tisztába tenni. Mert valamilyen szinten beszélt ezekről, de csak nagy vonalakban. Nem is sejtettem, hogy ennyi lezáratlan ügye van az életében... Ideje lenne tisztába tennie, ha továbbra is velem képzeli el. Én is házasságban élek még, ezt az opciót ő választotta, hogy maradjon is így, de ettől még őszinte vagyok vele és azt gondoltam, hogy ő is az velem, viszont ez most megrengette azt a szilárd alapot, amin eddig a szerelmünk állt.
Nem akartam szétcseszni azt a csodálatos élményekkel teli időt, ami eltöltöttem vele, ezért reggel hallgattam inkább. És nem emailban vagy telefonon fogom ezt megbeszélni vele, hanem fésztufész a következő randin. Még ha újabb hónapokat kell rá várnom, akkor is. Addig ugyan eszem magam, de ezt az utat választottam és úgy érzem helyesen cselekedtem, hogy nem szóltam neki. És azt is tudom, hogy ezt ő értékelni fogja, és nem besérülni azon, hogy miért kutakodtam a telefonjában.

visszafelé

Hát eddig bírta...
Már pár napja furcsán viselkedett, de tegnap reggel bevallotta, hogy újra benyomta a szert magának...8 havi józanság után.
Teljesen tanácstalan vagyok,  próbálok természetes lenni,  de csak nézem a hangulat változásait és aggódom.
27 éves,  nem tudok mit kezdeni vele.
A beszélgetést erőltetem, de nem igazán hajlandó.
Tudja, hogy árt magának és nekünk,  szeretne leállni, de nem megy.
Már nem bízom benne és nem hiszek neki.
Nincsenek tervei,  céljai,  már az álláskeresés sem érdekli... 18 helyre küldött önéletrajzot, csupán 1 helyről írtak vissza neki....
Nem tudom mi lesz,  mi jöhet még? Mikor lesz vége a rémálmaimnak?
Ezt tegnap írtam:

Árnyékban az elme


Némán üvölt az éjszaka,

testem üregein áthatol

félelmeim keserű szaga.

Változom, de csak másnaptól.

Új maszkot teszek fel. Egy lapra

mindent, vagy semmit. Homokszemek

lassan peregnek könnyek helyett.

Szív nem pulzál, csak ráng és sikít.

Árnyékban az elme, őrület,

mi idegembe belesimít.

Józanész reszketve szendereg.

Aggódásból kevert vakolat,

kemény páncél, szülői szigor;

árnyéka vagyok csak magamnak.

Tudom a halandók meghalnak,

hiszen nem bírja el a világ,

és csak gyermekből lesz barkaág,

így születve újjá örökre,

friss, tavaszi szélbe temetve…