és a szörnyek után

Jó régen írtam, és most átolvasva, még nem is közöltem mindent a szörnyes éjszakai eseményekről...
Vilma juttatta eszembe, hogy talán kéne egy újabb bejegyzés, egy életjel, vagy valami.
Hiszen az élet képes egyik napról a másikra sőt percről-percre megszűnni...
Sokat gondolok Vilmára és az ő ismeretlenül is ismerős szüleire... Irigykedtem sokszor csak, milyen szerető családban nőtt fel. Az én alkoholista apám szekánt viselkedése, amit anyu temetésén sem tudott kordában tartani, rányomta egész életemre a bélyegét.
Na de térjünk vissza a szörnyekhez... az az éjjel azóta is itt lóg a levegőben, minden zajra összerezzenek, minden telefoncsörgés gyanús, minden percnyi késés bizalmatlanságba fullad...
A történetünk nem ért véget a pszichiátriáról való távozással. Hazaértünk és aludt és aludt, csak inni meg wc-re kelt fel 24 órán keresztül. Aztán elszívta az első cigit is. Nem olyant, sima marbit. Majd felment aludni még, hiszen előtte napokig nem tudott az anyagozástól.
De két perc múlva jött vissza, és láttam az arca el van torzulva. Rémülten kérdeztem mi van, de válaszolni is alig tudott, mert fulladt, nem kapott levegőt. Azonnal hívtam a mentőszolgálatot. Majd a férjemet is, aki a városban volt. Ő előbb hazaért, mint a rohamkocsi...
Igazából nem csináltak vele semmit, főleg mikor kiderült, hogy kábítószerfüggő. Bevitték, mert látták, hogy tényleg gond van, de ennyi.
Ismét a sürgősségin találtuk magunkat. Ott kapott egy görcsoldót, altatták két órát, majd hazaengedték.
Közben nálunk bográcsozás volt meghirdetve a melósoknak, amit végül nem mondtam le, akkor még nem akartam, hogy bármit megtudjanak erről, és abban az idegállapotomban mentem ki harminc emberre főzni, meg szórakoztatni őket. Hát nem volt könnyű futam.
A fiam aludt tovább, még napokig pihenésre volt szüksége. A látásával is gondok voltak, ezért elkísértem hétfőn a háziorvoshoz. Adott beutalót sürgősséggel a szemészetre, és próbálta rábeszélni a rehabilitációra.
A szemészeten meg sem tudták vizsgálni, annyira vibrált még, utóhatása az anyagnak. Annyit mondtak neki, hogy kábé két hét, mire kitisztul és ha addig sem javul, jöjjön vissza. Szerencsére javult neki fokozatosan, de ettől is be volt szarva, hogy megvakul, meg a szörnyek miatt is rémült volt még, és a fulladás is óriási rémületet okozott. Ez történik,  ha túladagolod magad.  Neki szerencséje volt, nem halt bele. Talán mert ott voltunk vele, talán mert időben jött a segítség,  talán mert egy hajszálon múlott, vagy egy mililiternyi anyagon...
Ígérte, hogy soha többé... Az állást is elvesztette, amit azon a héten kezdett volna, mert  volt olyan kedves ismerős, aki  beárulta, hogy miért a pszichiátrián töltötte az éjszakát... és felhívták, hogy ne jelenjen meg.
Eléggé magam alatt voltam... Ő viselte jobban, mert tudta, hogy csak maga okozta ezt. A zsibriki terápia alatt tapasztaltak sokban segítettek neki belátni dolgokat.
Végül aztán ő kezdte el keresni a megoldásokat, mivel még egyszer nem akart bevonulni rehabra. Felvette a kapcsolatot a városban működő NA  csoporttal, és azóta is odajár hetente kétszer, valamint egy másik városban a zsibriki intézet utógondozójába heti egyszer. Oda azért kezdett el járni, mert hiányoztak neki a fiúk, akikkel az intézetben próbált felépülni, és itt voltak ismerősei onnan.
A férjemmel azért kellett vívnom néhány csatát, mikor azt gondolta, hogy kihagyhat pár csoportgyűlést, hogy dolgozzon nekünk, de mondtam, hogy semmi nem lehet most fontosabb a fiunk gyógyulásánál. Ez pedig ebben segíti. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.
Most itt tartunk, három hónapja és két hete tiszta és békés.
De hogy én mikor nyugszom meg... ahogy a poszt elején írtam, még nagyon sok időnek kell eltelnie, hiszen 2-3 hónapig máskor is bírta.
De ez talán keményebb lecke volt neki, hogy látta, ebbe majdnem belehalt.
Sokat vagyok vele, olyan mintha újra kisgyerekem lenne, együtt filmezünk, bringázunk, dolgozunk, rendezvényekre vagy kirándulni járunk kettesben. Lemondtam néhány dologról miatta, de ezeket nem bánom. Nem hiányzik az alkohol, a kocsmázás, a társaság talán egy kicsit, de most fontosabb, hogy a fiam felépüljön.
Mostanáben emiatt is, meg a sok meló miatt kevesebbet írtam, de majd belelendülök. Csak még olyan üresnek érzem az agyam... Verset is alig-alig préselek ki magamból.
A lábamon is volt egy kisebb műtét, nem komoly, csak egy csonthártyagyulladás. Már egyre jobban tudok menni, és végre nem fájdalmas minden lépésem, mint előtte hónapokon keresztül. De hát parasztember nem akkor megy kórházba, mikor beteg, hanem amikor vége az aratásnak, munkáknak.
Jah, és kérem szépen pár nap múlva megyek a Bihari Vikuhoz két napos íráskurzusra, aztán olyan kiképzett leszek blogírásból, hogy csak na.