hitről

"....tudod, én sem vagyok hívő, de azért különbséget tudok tenni ész nélküli fanatizmus és erőt adó hit között..."



Ezt a mondatot Vilma blogjában olvastam, ahol is egy kisebb fajta vihart kavart a bejegyzése, egy barátjáról. Persze nem komolyan vitáztak, hiszen kedvelik egymást, és a véleménykülönbség még nem baj, természetes egy közösségben.
Ez a nagyon lényeges mondat fogott meg. Magam is ilyesmi nézetet vallok. Elfogadom mások hitbéli hovatartozását, de az ész nélküli  fanatizmus elszomorít.
Ahogy B. is elmesélte a nagymamája sztoriját... hiszen miféle vallás az, amelyik előtérbe helyezi saját gyarapodását a családnál? Vannak ennek a vallásnak hívei a környezetemben is bőven. Az egyik  legelborzasztóbb dolog, amit hallottam tőlük, hogy  nem fogadnak el vérátömlesztést és vérkészítményeket, ha megbetegszenek... Hisz belegondoltam, milyen anya nem szeretné megmenteni a gyermekét, ha csak így lehetséges?...
Magamat ateistának vallom. Bár ez is kétséges, hiszen a gyerekeimet megkereszteltettem, és hittanra jártak, majd konfirmáltak is. Nem erőltettem ezt, ők is szerettek oda járni. Ez talán a tiszteletes személyiségének is köszönhető, hisz sok múlik rajta, mennyire tudja magáénak érezni az apró hívekkel való foglalatosságot.

Tényleg nem is tudom, hogy állok a hittel. A gyermekeim is hasonlóan vannak. Nem járnak templomba, nem imádkoznak, de elfogadják, hogy mások, másként gondolkodnak.

Már említettem a fiam kapcsán azt hiszem a hitet. Az, hogy ő most egy református közösségben próbál visszatérni a józan élethez. Az élet ugyebár produkál különös dolgokat. Ő ettől nem valószínű, hogy hívő lesz, de mégis valamiféle megnyugvást talált ott.

Sajnos az elfogadás nem minden vallásnál ennyire józan és türelmes. Gondoljunk csak az éppen jelenlegi állapotokra Európában... Nem is merek mélyebben beleásni. Félek.
Az, hogy elfogadom mások hitét, de mások nem fogadják el az enyémet, hanem az övékét erőltetik...
Félek. Folyton a híreket hallgatom. A férjem kint valahol Európa országútjain... a belga határon gépfegyveres katonák ellenőrizték őt... a lányom éppen Budapesten, ami állítólag a következő célpont... és a kedvesem is ott él... és arra is gondolok, mi lesz a tévelygő fiammal, ha itt kitör valami és el kell hagynia azt a burkot, amiben most van... Féltem a barátaim, akik külföldön boldogulnak.
De legjobban magamat féltem, hogy fogom ezt elviselni ép ésszel, ha történik valami. Annyi szarságot kaptam már, hogy nem tudom meddig bírom még...
De hiszek. Magamban. Az emberek maradék jóságában. És biztos valamiféle istenségben is... csak még magam sem tudom ki az mi az. Mert kell egy kapaszkodó. Hogy fel tudjak állni, ha lecsapnak.